Mi történik az embereimmel? 2.

A koronavírus helyzetről vezetőknek 2.

Hét hét otthoni munka az irodához szokott cégeknek nem akármi. Sokan várják a visszatérést. Óvatosan a naptárba írunk pár találkozót a nyárra, koncertjegyekről és szeptemberi tennivalókról beszélünk, zsibong bennünk a mehetnék.

Feszültségünk forrásairól, a bizonytalanság, a korlátozott szabadság és az izoláció hatásairól már beszéltünk. De mi van azokkal, akik úgy érzik, velük valami más, valami nehezebb is történik? Miért sírnak a kollégák?

Az élet nagy fordulópontjai késztetnek minket úgy a komoly kérdések átgondolására, ahogy a mostani időszak. A bezártságban éles fény vetül a hétköznapokra, a kapcsolatokra, a célokra, és nehéz elfutni, ha nem tetszik a látvány.

A szaknyelv határhelyzetnek hívja a szembenézés kényszerű pillanatait. Úgy tűnik, ez most a globális verzió, és érthető, ha nem akar mindenki ugyanakkor önvizsgálatot tartani. Ha az otthon maradás elodázott tervekre, hiányokra, megoldatlan kapcsolatokra irányítja a figyelmet, könnyű egy érzelmi aknamezőn, a megfelelési törekvések sűrűjében landolni.

1. Szerepkonfliktusok

Amikor időben és térben összecsúszik a munka és magánélet, új nehézséggel szembesülünk. Nap mint nap tapasztalom ezt, ahogy lesöpröm a morzsát a konyhaasztalról, pizsamanadrágban a laptop elé csapódok, és a vállammal kitakarom a mosatlant a kamera elől. Százszor váltani a szakember, a stratéga, a társ, a szakács, a jóbarát és a családi pénzügyes minőségek között úgy is fárasztó, ha önzetlen, barátságos, panda-lelkű emberek vesznek körül. Amikor minden területen magasan van a léc, idővel törvényszerű a kimerülés.

De többről van szó. Az önmagunkkal szembeni elvárások kudarca érzelmi viharokat hozhat, tele magánnyal, bűntudattal, szégyennel, félelemmel és sok haraggal. A zűrzavar végül gyakran éppen azoktól távolít, akiknek a véleménye és a jóléte a legfontosabb.

Mi segíthet?

Azonnali megkönnyebbülést hoz, ha legalább részben szét lehet választani az összecsúszott életterületeket.

Ha a magánélet telepszik rá a munkára, miért ne lehetne fix napirend otthon is? Vagy egy zárható dolgozósarok? Esetleg egy új, mindenkinek elfogadható munkamegosztás?

Akkor is van esély a javulásra, ha a munka furakszik a pihenőidőbe. Biztosan választ vár a főnök éjfélkor, vagy csak levelezésre használja a gyerekek elaltatásával nyert időt? Minden gépnek zenélni és villogni kell, vagy elég a laptopon látni a céges chat-et? Tényleg rossz ötlet szólni a többieknek a sokadik elhúzódó megbeszélésen, ha öten várnak a vacsorával, és hűl a pizza?

Egyszerű kérdések ezek, csak az a baj velük, hogy sokszor meg sem fogalmazódnak. A változatlan, régi rutinok rendkívüli helyzetekben is könnyen diktálják a ritmust anélkül, hogy gondolkodnánk róluk.  A megszokás ereje elképesztő.

De az is megesik, hogy nem az éberség hiányzik. Vannak életterületek, ahol mélyebb húrok pendülnek meg, ha be kell vallani, hogy nehéz boldogulni valamivel, vagy ha úgy érezzük, egy fontos tulajdonságunk kezd eltűnni.

2. Identitásválság

A szerepkonfliktusok gyökere, a megfelelési törekvés nem csak akkor hat, amikor elvárásoknak próbálunk megfelelni. Aktiválódik valahányszor egy szerintünk értékes jellemző lehullik rólunk. Arany azt mondja: „Nem az vagyok, ki voltam egykor, Belőlem a jobb rész kihalt.” Véglegesség, veszteség, értéktelenség süt a szavaiból.

Nehéz állapot, de miért is ne érezhetne így a színész, akit a közönség szeretete éltet, de két hónapja a macskájának szaval? Vagy az ázsiai albérletébe zárt világutazó, aki hosszú idő után először attól vidult fel, hogy végre igazoltatták a rendőrök? Esetleg a sikerélményt kereső értékesítési vezető, aki nem tud tárgyalásokra járni, de most naphosszat adminisztrál?

Nem az a lényeg, más mit tekint komoly veszteségnek, csak az számít, belülről az egyén mit érez annak. Sokszor a váratlan helyzetek mutatnak rá az énkép meghatározó alkotóelemeire. Ha egy igazán fontos minőség sérül, az értékesség érzete meginog, így válhat komoly személyes krízissé egy új életrendet diktáló változás.

Mi segíthet?

Felszabadító eredményt hoz, ha néhány jóindulatú embertől megkérdezzük, pontosan mit kérnek tőlünk most. A klienseim gyakran meglepődnek a válaszokon. A gyerekről kiderül, hogy nem a játszóház fontos neki, hanem az együttlét, a főnök elmondja, hogy csak öt elvárása van, nem húsz, a jóbarát felment a hosszú beszélgetés terhe alól, mert nem fáradt hallgatóságot akar. Van, hogy akkora a megkönnyebbülés, hogy könnyeket hoz.

De menjünk tovább egy kicsit, a megfelelés modellben több rejlik.

Nagyobb nézőpont-ugrás onnan indulni, hogy talán nem muszáj a koronavírus-helyzet minden pillanatában tökéletesnek lenni. A kívánatos jellemzők listája úgyis végtelenül hosszú, és legalább ennyire szubjektív.

Ha egy kis időre hihető, hogy az értékességnek egy elrontott levélhez, elmulasztott határidőhöz, vagy szokottnál hangosabb felcsattanáshoz nem lehet köze, feldereng egy nagyobb játéktér. Itt nem ront ránk törvényszerűen a káosz, nem kötelező kerülni a szép döntéseket sem, de a kényszer és a szabad választás különbsége tisztán érződik. Furcsamód azzal, hogy az egyén elfogadhatja a hibázást, vagy a saját változását, könnyebb elérni az erőforrásokat, és kevesebb döccenővel halad előre. Amikor belülről tágasabb a világ, valahogy minden jobban alakul.

Összegezve, a megfelelési törekvések kudarca nem csak egyéni szinten érinthet minket, mostanában a kollégáink is a szokottnál nehezebb élethelyzetekben vannak. Ha az otthoni munka körülményei között hiába törekszenek a tökéletességre, vagy ha fontos minőségeiket veszítik el, komoly személyes kríziseken mehetnek át. Vezetőként talán jobban kell most a szívünk, az őszinteségünk és a megértésünk, mint valaha.

Aigner-Barta Móni, kutatási vezető

Azon dolgozunk, hogy az Organoco mindset bőséges anyagából merítve érdekes, hasznos gondolatokkal segítsük a hétköznapjaitokat. Ha szeretnél még olvasni tőlünk, kövess minket Facebookon és LinkedIn-en, és regisztrálj a havi hírlevélre.